2025.07.27.
(1. rész)
Lackfi János
MAGÁN
Miatyánk, ki vagy az áram
magasfeszültségű dobozában,
a hőhidakra kiülő ószövetségi penész-szakállban,
körtecseréléskor a létrára mászva
izzasztó, megsürűdött meleghullámban,
kinn felhők foszlott gúnyás szabadcsapatában,
a nagybani piac untig önismétlő gyümölcskupacában,
tán te vagy az a félrebillent, gömbölyű fejű klón ott
a tetején, pici szeplők az almahéjon a gondok,
gyűrt álladon légynyi okos kecskeszakállad,
fejed búbján fésű le nem simítja a szárat,
vagy tán te vagy itt mind ez a sok viaszos, sima zárvány,
szilva-alveolok, körte-kobakok, ezerfejű, napfényt okádó sárkány.
Szent nevedet minden tócsa színén kivéssék,
akinek kell, vigye, költse, tessék,
hatalmas aranybalansz fenn a hitelesség,
súlya a földre leessék,
onnan felemeltessék,
pecsétet
éget
minden homlokra, kilógó vállra, karra,
bárki akarja, nem akarja,
s bárha minket a fény zavarna,
súnynánk bendőjében a rácsfogsorú, hatalmas szobahalnak,
rést talál a folyékony fém, átég, becsorog rajta.
Jöjjön el az az ország,
üssék birkabőrünkre mennyei szavatosság
pecsétjét, triangulum-szerü minta,
dátummal, sorszámmal, lemoshatatlan a tinta,
s ha majd a mészáros fogasra
akasztja
lelkünk bőrét, izzik az ábra rajta,
de hiszen itt van az ország,
megérzik a bőrön át a mozgó lapockák,
itt van test-zsákba varrva,
bújtatva bodzába, muharba,
melyet félrehajtva
homlokon talál a nap biliárdgolyója,
nem igazán lehet szavakkal szólni róla.
Akaratod legyen a mágnes,
mely rozsdás vasporra, rám les,
ránts össze, legyek egy test,
pólusaid közt ide-oda kergess,
legyek szőlővérre szomjasan lebukó seregélyhad,
formázzak sejthalmazzá tapadó méhrajt,
maradjak akaratod szerint az egy és az összes,
lomhán mozduló mézzel csordultig tölttess,
kaptár-testbe öltöztess.
Amint a mennyben,
ha kéken újra vakolják,
vagy oltatlan sistergő fehérrel meszelik a portád,
vagy újra gyújtják születésnapi tortád,
hisz minden nap újszülött vagy,
s mégis oly sokadik születésnapodat ülöd meg,
éjszaka hosszat kell a tüdődet teleszívni,
hogy hajnalra elfújhasd az egészet, így ni!
Úgy a földön is,
hol porló csokoládé
ragasztja lábunk, nyúlós, mint a málé,
cirádáiban a porcukros téli talajnak
letapadt vérszívók a magvak,
és mindegyikünk a hatalmas tábla sakknak,
kockakővel kirakott utaknak,
padlólappal alulról lezárt házaknak
nyolcszor nyolcas mezőin baktat.
|