ott fenn az égben,
megújulást, reményvárót,
ezernyi virággal a térben,
s pihentetted szemed
rügyező fákon itt a földön.
Csak az embert adtad kölcsön
néha a Sátánnak!
Láttál térdelni minket
hantokon, göröngyön,
takartad sebeinket féltve,
mit hasított húsunkon borotva éle,
ha táncolni támadt kedvünk rajta
egymást halálra marva!

Uram!
Teremtettél volna fát,
fenyőt, egyenest szikla tetejére,
sok ezernyi sólymot, büszkét,
repülni szabadon, magad örömére!
De mi kellettünk Neked,
néha csak nevünkben emberek,
önzőn, tékozlón, bután,
vágyni mindig más, egyre több után,
megtörni minden harmóniát,
értetlenül nézni, hogy felfordult a világ!

Uram!
Lehetnénk még mi jó emberek?
Bátrak, ha kell, s ha úgy, hát szelíd, csendesek?
Lehetne, hogy kiknek útja felfelé vezet,
meglátná a csúcsról az elesetteket?
Kövült bensőnkből faraghatnánk e kedveset,
ha úgy hozná a sors, hogy választanunk lehet?
Becsülnénk egymást, s önnön magunkat,
ha meghallanánk mást is,
mint saját szavunkat?