| 		
		 
 2016.11.06.
	Vasadi Péter 
	A Kert-kápolna orgonája a szél 
	 
	Együtt kaptad magassal 
	a mélyet. De írnod a 
 
	mélyet kell – magasan. 
	Nem a fényt, a sötétséget. 
	Nem a megtestesülést, a teremtést. 
	Nem a békességet, a harcot. 
	Nem a nyugalmat, hanem érte 
	a küzdelmet. A megfosztottságot, 
	nem a pompát. Nem 
	a tökélyt, a töredékességet. 
	Nem az öntelt gőgöt, 
	a soványak remegését. 
	Nem a sikert, elhordva 
	a bukást. Nem a győzelmet, 
	a mindig végsőnek tetsző 
	vereséget. Nem a dicsőséget, 
	hanem a senkik vánszorgását. 
	Nem a fölényes erőt, hanem 
	a gyöngék, betegek, nincstelenek 
	örökös reményét, várakozását. 
	Nem a mennyei udvartartást 
	káprázatosan, hanem a 
	kétlábúak fölszabadult örömét. 
	Nem a hars hahotázót, 
	hanem aki a gyász súlya 
	alatt lerogyott. Az életet, nem 
	a halált. Nem a márványsima 
	bőrt, a sebeket. Nem a szépségest, 
	az elnyűtt szelídek derűjét. 
	Nem az agyba-főbe dicsért 
	múltat; a jövőt, s a jelen 
	vajúdását, kockázatát. 
	Ámen. Ámen. Ámen. 
 |