Metsző szeleidbe, mik durva-zordan
Perelnek? Vág a szél és bőg a szikla,
És életem már kerge állatok
Nyomoránál lentebb: de zúgni kell!

Mit rámbíztál, nem maradhat titok,
Pedig alig lehellek már s vagyok.
S amit kivánsz, fölülmulja szavam -
És én nem tudom, mit akarsz velem,
Holott az ember, nézd, csak gúnyosan
Fintorg súlytól dadogó nyelvemen.
Mert nézd csak ezt! Oh, vágd ki lelkemet,
Hasítsd májam, ha úgy jó szent, veszett
Kedvednek: ám nézd! száz száj mit tehet
E vak csordával! Nézd, nézd Istenem,
Torz állatod! Nagy egeid alatt,
Mik ragyognak, s égöveid szabad
Nyílásában! Oh, nézd, a szellemen
Szoptatott embert vad, vak bódulat
Őrült, kifordult, elvetemedett
Táncán! Bénítsd, ne lásson, e szemet!
Húsomat hamvaszd el, bús indulat!
Oh, jaj nekem. Isten, szent gyötrelem
Küldője! Jaj, kit dühödt szerelem
Fűt, tenni, zugni, változtatni itt!
Jaj, földönfutó: be fáj életem.
Oh, hullni látni csüggedt-hirtelen
Jövő, emberség minden zászlait!
Jaj, értelmetlen pokol: s hagyva itt
Munkát, harcot, nem menekedhetel!
Tehetetlenség, szó, láz hasztalan
Volta szaggat: s a Hang űz, tenni kell!
Hatni, tépni, sírni, üvölteni,
Hiába élt jók sorát tölteni!
Oh, őrjöngő föld! Ég, mely forrsz fölül,
Vad, ragyogó, őrült kékkel; s te, Sors,
Élet- s halál-titok: hit s hirtelen
Kín közt, verve, itt ülök, egyedül!
Oh, van célja? fog-e hallgatni még
Jóra élő: (mert már más titkaid
Nem kérdem, Világ: hogy van értelem,
Nagy, végső?) Vert lelkem földre lapul,
S csak arra kérdek: él reménye még,
Hogy röpke napját betölti e nép
Méltón s az ember egyszer megjavul?
Isten, rettenetes a küldetés:
S szörny-órák legszörnyebbjei ezek -
Míg csontomba száz kérdés, mint a kés
Tűz, s a kétség velőm olvasztja meg!
Oh, vérívó harcok pokol-közén
Lelkem, im, sírva szaggatja magát,
S faggat. Titok: hogy újra szántsam én
Kietlen, vak, rettenetes csodád!