tagsági könyvét, bútorát,
elitta halotti torát,
csöpp húgom elől a tejet,
fogunk közül a kenyeret,
s filléres, rossz játékaink
eladta és elitta mind,
és ételéből nem hagyott,
soha egy szíves falatot,
csak mustot adott eleget,
s amikor nyögtünk, nevetett,
röhögött, könnye is kijött
és csúfolt és úgy röhögött,
és aztán elment és ivott,
hazatántorgott, ordított,
anyámba rúgott. Mindenét
elitta, egész életét
elitta: szívét és agyát,-
és végül semmi sem maradt
belőle. Elpusztult. Kihalt.

Arcomat, vonásaimat
az a vasgyúró indulat,
az az eszelős szenvedély
formálta, amely az övét,
s idétlenül se emberi
fásult, bomlott ösztönei
itt fortyognak még sejtjeim
földmeleg, forró mélyein –
de sem örököse, sem fia
nem akarok lenni soha!

Napjaim: emberi szemek,
óvjatok, melegítsetek! –
néptelen lelkű ne legyek –
mindig veletek, értetek
szóljak, tegyek, miattatok
legyek én ember. Adjatok
annyi erőt, annyi hitet,
hogy értelmesen s szabadon
szolgálhassak mindenkinek!