Mert hajnalokba-nyúló éjszakákon
Meghallottam s mondom, hogy nem a szél fú…
Az Isten az, aki olyan nagyokat sóhajt,
Hogy végig-zúdul a világ felett.

Te azt mondod, hogy mennydörög s vihar lesz…
De én azt mondom: nem a menny dörög.
Mert hajnalokba nyúló éjszakákon
Meghallottam és azóta tudom:
Hogy Isten hörgő zokogása az,
Mely megrázza a hegyeknek gyökerét is.

Te azt mondod, hogy a horizont peremén
Most leszáll a hold, mert elmúlt az éjjel
S azután feljön a nap és majd reggel lesz utána…
De én tudom, hogy nem a hold az, ami leszáll,
Hanem egy nagy ragyogó könnycsepp.
Hajnalokba nyúló éjszakákon megláttam,
Hogy a szomorú Isten sírja el őt egyik szeméből.
Könnycsepp ő, mely Istennek
Éggömb-orcáján szomorúan leperdül.

S amit te napnak mondasz:
Istennek a másik szeméből
Egy másik, nagy, szomorú könnycsepp,
Amely utána gördül az előbbinek…
S így hullanak ők.
Így peregnek végig a Jó-Isten arcán.
Így kergeti, váltja és követi egymást
Ez a két könnycsepp örök-időktől örök-időkig,
Mert öröktől-fogva mindörökké
Elsírja őket naponta a szomorú Isten…

Te azt mondod, hogy esik, zuhog vagy záporozik az eső…
S én azt mondom, hogy nem az eső az, ami esik.
Mert én tudom, hogy egy-egy búbánatos mennyei órán
Maga köré ülteti odafent angyal-unokáit az Isten
S minket mutogat nekik, rólunk beszélget
És mond nekik szomorú meséket a mi életünkről…

Az angyalok sírnak úgy odafent, mint a záporeső.

(Minderre te azt mondod, hogy én istentelen vagyok,
Pogány-hitű vagyok és hogy Istenből
Csúfot űzök az én balga hitemmel.
De én tudom, hogy ő az, hogy mindenütt ő van,
Hogy ő nagyon jó és nagyon szeret
S azért olyan szomorú, aki sokat sír…

Mert mindig sokat sírnak azok, akik nagyon szeretnek.

Ám te ezt nem hiszed el, sőt konokul tagadod
És éngemet Isten-becsmérelőnek mondasz,
De mióta én e titkok nyitjára rátaláltam,
Mindegy nekem nagyon,
Hogy az emberek miképpen vélekednek az én hitemről.
Mert soha, soha, soha, senkise szerethette még jobban az Istent,
Mint ahogy én szeretem.)