| 		
		 
 2019.03.03.
	Váci Mihály 
	Pacsirta 
	 
	Tetszik lentről a vergődő, merész, 
	örökké hajszolt felemelkedés: 
 
	a mindig magasabb, az örökös, 
	az egyre feljebb feszített körök, 
	a fel! csak fel! az elkápráztató, 
	szívet robbantó vad kapaszkodó. 
	Tetszik a fojtogató szívverés. 
	Ki tudja: e meredek mily nehéz! 
	Mit kell legyűrni, milyen terheket, 
	mily súlyos a szív a világ felett, 
	mikor lehúzza mindenki oda, hol 
	igazán boldog volt valamikor. 
	 
	Körözni csak fenn, mindig afelett, 
	amit bevallhatatlanul szeret, 
	és távolodni mindattól, ami 
	szárnyra bocsátotta: - a hajdani 
	mezők, a föld meleg lehelete, 
	az ismerős táj áldó tenyere: 
	a fészek lenn a porban, fű között 
	már régen nem látszik, de csak afölött 
	száll, csak az a föld pólusa neki, 
	- szívét bénítják hű mágnesei. 
	 
	De lentről egyre űzik hangosan: 
	csak feljebb szállhat, - mérik pontosan! 
	Madárnak addig tartják csak, amíg 
	az égre írja haldoklásait. 
	Addig pacsirta csak a nyomorult, 
	amíg sikolt, vergődik, s lángragyult 
	röpte veszélyes szép csóváival 
	önhullásán nyer újult diadalt, 
	amíg könyörgése spiráljain 
	parittyaként csavarja fel a kín, 
	s mi átszegezi: a lelkesedés 
	dárdája magasra tartja szívét, 
	oda, ahol, ha szól, kiált, dalol, 
	a szív vére a torkon át kiforr. 
	 
	És ő csak száll, lobogva egyre fel. 
	Már nem hallani - sír vagy énekel? 
	Már nem is látni - hol van, merre tart? 
	Csak magasabbról hallani a dalt. 
	A láthatárra, égre száll, s tovább: 
	 
	- csillagok közt zengi a föld dalát. 
 |